„A csendes temetők felékesültek”
„A tegnapi nap a halottaké s az emlékezésé volt. A csendes temetők felékesültek. Az ősztől letarolt sírhalmokon melegítő világító mécsek égtek, koszorúk feküdtek. Pazar és drága koszorúk itt, ügyetlenül kötözött szegények amott. De virág mindenütt… A felékesült síroknál pedig kegyelettel áldoztak az élők. Valóságos zarándoklás volt ez. Hiszen halottja mindenkinek van… Aztán, öregbedett az este, kialudtak a mécsek. Az emlékezők serege hazatért… Egy esztendeig ismét éjszaka lesz a temetőben” — írta Ady Endre 1900-ban, a Szabadság hasábjain.
Igen, halottja mindenkinek van, s akárcsak bő évszázaddal ezelőtt, most is benépesültek a temetők, a rokonok, barátok egy-egy gyertyát gyújtva, imát mondva emlékeztek elhunyt szeretteikre — s talán kicsit saját mulandóságukon is elgondolkodva. Hiszen — Böjte atya szavaival élve — halottak napján nemcsak a halottaink miatt megyünk ki a temetőbe, hanem saját magunkért is, mert az élet mindennapi gondjai közepette hajlamosak vagyunk megfeledkezni e világ kérlelhetetlen igazságáról: az élet mulandó. Kinek több, kinek kevesebb idő adatik; ki megéli az életet, annak minden napját és pillanatát, ki csak átsuhan az életen, mintha nem is szereplője, mint inkább külső szemlélője lenne, de végül mindannyian, akik porból lettünk, porrá is leszünk.
A reformáció emlékünnepe, mindenszentek, halottak napja — az emlékezés és elmélkedés időszaka. A halottak napja keresztény ünnep az elhunyt, de az üdvösséget még el nem nyert, a tisztítótűzben lévő hívekért, egyházilag a „szenvedő egyház” ünnepe, a mindenszentek november 1-jei főünnepét követő ünnepnap, amikor a „a küzdő egyház” a „szenvedő egyházról” emlékezik meg. A holtakról való megemlékezés az ókereszténység kora óta, a harmadik századtól minden liturgiában megtalálható volt a szentmisében, míg az egyházban először 998-ban ünnepelték önálló ünnepként a halottak napját; Szent Odiló clunyi bencés apát kezdeményezése volt, hogy a mindenszentek napja után, amely az üdvözült lelkekre emlékezik, emlékezzenek meg valamennyi elhunyt hívőről is — és ez valószínűleg összefügg azzal a századvégi szorongásos hangulattal, mely 1000-re a világvégét várta. Ilyen elképzelések mellett igyekeztek a halottakkal „jóban lenni”, az elhunytak szellemeivel jó barátságba kerülni. Az ünnep — mert bár szomorú alkalomhoz kapcsolódik, de kilép a mindennapok rendjéből, s így ünnep — a XI. században terjedt el széles körben, s a XIV. században vált hivatalossá; a halottak napján mondott imádság pedig a Halottak olvasója, amely öt tizedből áll Jézus öt sebének emlékezetére. Az elhunyt szeretteinkről való megemlékezés, az értük való közbenjárás a purgatóriumbeli szenvedéseik enyhítésére katolikus hittételen alapul, vigasztalást nyújtva a hátramaradottaknak, hogy így tehetnek valamit elköltözött szeretteikért imával, vezekléssel, szentmisével.
Az idők folyamán a halottak napja — vagy lelkek napja, ahogy a régi magyar népnyelvben hívták — fokozatosan vált a katolikus egyház ünnepnapjából (általános, felekezetektől független) az elhunytakról való megemlékezés napjává.
Szabó Kinga Mária
Fotó: Princz Csaba
