Előzetes letartóztatásban a tasnádi gyilkos

A Szatmár Megyei Törvényszék bírái helyt adtak az ügyészek kérésének, és 30 napos előzetes letartóztatásba helyezték az 55 éves, tasnádi illetőségű P. Ghezát — mint arról korábban már beszámoltunk, a férfi július 13-án, hétfőn késő este féltékenységtől és alkoholgőztől bódultan felkapta a kést, és agyonszúrta 52 éves feleségét, miután az közölte vele, hogy el akar válni tőle. A szomszédok hallották ugyan az asszony sikolyait, de nem gondolták, hogy közbe kellene lépniük vagy akár csak a rendőrséget riasztaniuk — végül az áldozat testvére volt az, aki rátalált a vérbe fagyott testre, és riasztotta a 112-es egységes segélyhívót, de a kiérkező mentősök sajnos már semmit nem tudtak tenni a mellkasán, hasán, felsőtestén sorozatos szúrásokat kapott kétgyermekes édesanyáért, csak a halál beálltát állapíthatták meg. A nyomozóhatóság által azonnal előállított férj az ügyészek előtt beismerte tettét, családon belüli erőszak vádjával indítottak eljárást ellene és helyezték előzetes letartóztatásba.

Elkerülhető lett volna?

Az ügy kapcsán — egy emberélet kioltásának szörnyűségén túl — ismét felvetődik a kérdés: a tragédiában mekkora felelősségük van azoknak a szomszédoknak, akik hallották az áldozat sikoltozását, de nem avatkoztak közbe, és még csak a rendőrséget sem riasztották. Talán kényelemből, talán nemtörődömségből, talán teljesen rosszul értelmezett magánügybe való be nem avatkozásból — merthogy a családon belüli erőszak még mindig „magánügy”. Pedig a bántalmazásnak szinte minden esetben vannak fültanúi (nem ritkán szemtanúi is), ám alig töredékük riasztja a 112-es egységes segélyhívót, amivel testi épséget vagy életet menthetne.

Szatmár megyében csak tavaly több száz családon belüli erőszakot jelentettek a rendőrségen, s nem meglepő módon a bántalmazók 94%-a férfi volt, míg az ütés és egyéb erőszakos cselekmények esetében ez az arány 98%-ra emelkedett. A jelentett esetek zömében felnőtt nő szenvedte el a fizikai bántalmazást, de több esetben kiskorú gyermeket bántalmaztak súlyosan, de ezek az adatok csak a jéghegy csúcsát jelentik, ugyanis óvatos becslések szerint a családon belüli bántalmazások alig 15–17%-át jelentik a rendőrségnek az áldozatok, hogy a kívülálló fültanúkról már ne is beszéljünk — hiszen a tömbházakban is mindenki hallja, amikor a férj „neveli” feleségét és/vagy gyermekeit, de a magánházakból is elhallatszik a kiabálás, a sikoltozás. És igaz ugyan, hogy ami a négy fal között történik, az magánügy, de csak adott pontig. A bántalmazás pedig túl van ezen a ponton. Sokkoló belegondolni, hány tragédia (agyonveréstől, leszúrástól a teljes vagy részleges megnyomorításig) lett volna elkerülhető, ha a fültanúk már az első vagy második bántalmazáskor riasztják a 112-es egységes segélyhívót — az egyik talán legkirívóbb eset 2018 őszén történt, amikor egy szatmárnémeti férfi kalapáccsal verte félholtra feleségét, miközben az fürdetni készült kisgyermeküket, s az asszony kétségbeesett sikolyait akkor is hallotta a szomszédság, de nem léptek közbe, csak akkor, amikor a férfi dührohama csillapodott; és amikor tudatosult benne, hogy a nő eszméletét vesztette, és már alig él, kivonszolta a szobából, aztán kirohant a lépcsőházba, és kérte a szomszédokat, hogy azonnal hívjanak mentőt. Persze akkor már hívták is.

Természetesen ilyen esetekben az abszolút felelősség a kést, kalapácsot felkapó bántalmazó férjet terheli, a bíróság rájuk mond ítéletet — de messze nem mentesek a felelősség alól a sikolyokat hallgató s közben semmit nem tevő szomszédok sem.