Pászkán Misi itt hagyott bennünket…

… írta fészbuk-oldalán Stefan Gnandt, és mi, egykori kollégák, barátok megdöbbenve fogadtuk a hírt, annak ellenére, hogy rég tudjuk: az ismerősök, kollégák hamarabb-később, de valamennyien elmennek. Ő viszonylag korán tette ezt, hiszen mindössze 70 éves volt.

Szatmárnémetiben született, a Kolozsvári Képzőművészeti Intézetben, kerámia szakon végzett, a hetvenes, nyolcvanas években aktív szereplője volt az itteni képzőművészeti életnek. Ebben az időben már kialakultak alkotásainak azok a jellegzetes stílusjegyei, amelyekhez a végtelen variációs lehetőséget messzemenően kihasználva élete végéig hű maradt.

Pászkán egy új, addig nem létező világot teremtett baglyokból, gólyákból, kitalált gépmadarakból, baglyosította a tudomány- és művészettörténetet, és közben rendkívül változatos, korszerű dísztárgyakat, kerámiatárgyakat tervezett a németországi Höchster Porcelanmanufactur alkotójaként (1996–2004).

Németországba olyan egészségügyi problémák miatt került, amelyeket idehaza nem tudtak gyógyítani. Ott a mindennapi tervezői feladatok mellett folyamatosan alkotott: bélyegterveket, hatalmas faliképeket, borosüvegcímkéket, lakberendezési elképzeléseket vázolt fel, de ezek mellett vagy ezeken túl kitűnő fotókat, fotóalapú grafikákat készített, amelyeken ugyanolyan intenzitással érvényesültek egyéni stílusjegyei, mint a kerámiakompozícióin. Ízig-vérig modern művész, alkotó volt, aki érezte és követni tudta az ezredforduló ritmusát, lüktetését, rohanó korunk elgépiesedéséről, az emberi értékek devalválódásáról vallott a legtöbb alkotásában.

Minden képessége: tehetsége, munkabírása, érzékenysége, egyénisége megvolt ahhoz, hogy a kortárs képzőművészet Európa-szerte jól ismert, élvonalbeli alkotóvá váljék. Sajnos ez azért nem sikerült, mert volt egy nagy „hibája”. Minden kísérletében, sorozatában, műfaji próbálkozásaiban ott bujkált az a semmi máshoz nem hasonlítható kelet-európai érzékenység, témakör, megközelítés, amit odaát kevesen értenek, de mi pontosan látjuk, ismerjük az egyedi, behelyettesíthetetlen értékeit.

Nem csoda, hogy Pászkánnak mindvégig fontos volt a kapcsolat a szülőfölddel, az egykori kollégákkal, barátokkal, és folyamatosan ápolta ezeket. Több alkalommal írtam a munkáiról, illusztrálta a Sugárutat, 2015-ben Nagykárolyban személyesen is találkoztunk, több világhálós oldalamon százszámra jelentek meg az évek során a legújabb munkái, sorozatai, amelyeknek a visszajelzések alapján népes rajongótábora volt. Mi ugyanis Michael Paszkant, Pászkán Mihályt szatmári művészként ismertük, szerettük, és ez már így is marad.

Kedves Misi, nyugodj békében!

Muhi Sándor